Érzelmileg még mindig felkorbácsol, amikor a legelső alkalomra gondolok, pedig vagy tizennyolc éve történt.

Cimboráim többsége már korábban átesett a kalandon és hallottam tőlük számos sztorit a dologról. Magyarul volt mi birizgálja a fantáziámat. Tizennyolc éves koromban aztán eljött az én időm is, hogy végre minden szempontból férfivá váljak. Tudtam jól, az elsőnek hibátlanul kell sikerülnie, nehogy később gátlásos legyek.

Hosszas vívódás után a tutibiztos mellett döntöttem, és egy igazi profihoz fordultam. Telefonon egyeztettem helyet és időpontot, majd kerek egy hetem maradt a lelki ráhangolódásra. Elterveztem, hogy magabiztos leszek, mint egy atombomba és majd úgy csinálok, mintha már a sokadik lenne. Aztán ahogy közelgett a nagy nap, szívem egyre hevesebben vert, és semmi másra nem tudtam gondolni. Korábban talán csak a tigrisbukfenc-felmérőn akartam ennyire túlesni.

Az előző esti egyetemi bulin direkt nem csaptam ki magam, nehogy átaludjam a másnapot, esetleg besüljek, mint a kéthetes szorulás. Nem ettem lilahagymás zsírosdeszkát és kerültem a ki-tudja-mikori hűtőmaradékot, reggel pedig időben felkeltem és alaposan megtisztálkodtam. Főleg ott, deréktájon. Aztán felvettem a leghétköznapibb ruhámat, hogy ne keltsek feltűnést, és bliccelés nélkül, jegyet váltva buszoztam a cím felé.

Az épületet könnyen megtaláltam, majd az emeletet és az ajtót is. A megbeszélt időpontban kopogtam és határozottan beléptem, magamra erőltetve a legrezzenéstelenebb öreg-róka arckifejezést. Az egész addig tartott, amíg zakatoló agyam fel nem fogta, hogy többen vannak odabent. Ekkor felvettem egy sápadt hópárduc színét, de aztán egyből felismertem Őt. Odaléptem hozzá, kedvesen üdvözölt, én hülye meg egyből kiböktem, nekem ez lesz az első.

Erre megnyugtatott, hogy gondolta, de nem lesz semmi baj, viszont csak negyed órája van a következő előtt. Magamban még örültem is, elsőre szerettem volna minél hamarabb végezni, 15 percet nem is biztos, hogy kibírok. A pulzusom valósággal megkergült, amíg átértünk egy belső helységbe, ahol végre kettesben maradtunk. Megkért, vetkőzzek le félmeztelenre, természetesen alul.

Ledobtam a gönceimet és ott álltam harcra készen. Kicsit talán szégyelltem magam, mert világos volt a szobában, amiben egyébként csak egy ágy állt bútorzat gyanánt. Úgy tett, mintha nem vette volna észre pironkodásomat, inkább megkért, forduljak a heverő felé. Megtettem, ő meg hozzám lépett, igen-igen közel. Hullámokban tört rám a forróság, ahogy gyakorlottan matatni kezdett. Koncentráltam a szívritmusomra és a légzésemre, közben meg hallottam a gumi csattanását és a síkosítós tégely tetejének koppanását.

Túl sokat nem húztuk az időt, inkább egyből a lényegre tértünk. A behatolás simán ment, bár így elsőre kicsit kényelmetlen volt, mint nyereg nélkül bicajozni. Közben fogaimat összeszorítottam és próbáltam valami teljesen hétköznapi semmire gondolni, nehogy a kelleténél korábban elmenjek, vagy elrohanjak.

Mire felocsúdtam, már vége is lett az egésznek. Abban biztos voltam, hogy igazán egyikünknek sem volt jó. Szégyenkezve kapkodtam magamra a ruháimat, mialatt ő unott arccal mosakodott. Kérdeztem, mennyivel tartozom, mire viccesen azt válaszolta, az első mindig ingyen van.

Hazafelé sétálva úgy éreztem, az utcán mindenki tudja rólam, hol voltam. Egy jó nagy zuhanyra vágytam és éreztem, aznap este csúnyán leiszom magam. Valahogy azóta sem volt páciensként urológushoz  szerencsém!

A fentieket már régebben írtam, viszont nagyon aktuális, hiszen itt a december, vége MOVEMBERNEK. A Télapón kívül mindenki nyírja le a körszakállát, és fogadja meg, hogy megelőzésül legkésőbb jövőre megvizsgáltatja magát az urológusával!

PéGyé

Ígérem, hogy ez nem egy kizárólagos kispapa-blog lesz, viszont manapság leginkább erről szól az életünk. Az új időszámítás (L.U.) onnét indult, hogy P. Lujza ügyesen megszületett, 65 decibellel, 52 cm-rel, mm-enként 7 grammal. Akinek cirka 36 kg jött ki, az felsikoltás előtt csendesen fusson neki újra. Baba-mama jól van, apa is túlélte, és minden csodálata + elismerése a hölgyeké, akik nélkül már rég kipusztult volna a homo sapiens őse is. Nem is értem, születésnapkor miért nem az anyákat ünnepeljük, bár biztos megerőltető a kicsiknek is. Az első percben legalábbis Lujza inkább hasonlított Mike Tysonra, aztán most már határozottan rám. (Ez nem azt jelenti, hogy rosszul boxolok. Lehet, hogy nagyon jól, csak még nem próbáltam.)

 Szóval koppintás a füle, a csíkok a nyakán, a grimaszai, a csocsó szája, meg úgy kb. majdnem mindene, pedig mindenképpen büszkén hoztam volna haza, amikor a kisebb besárgulást követő rövid szolárium után hazaengedték a csajokat. Amúgy is hiába bántak velünk VIP-ként, már kicsit elég volt a kórházi szülészetből, hiszen teljes teltház volt a féltelihold, az angliai szupervihar, illetve a kilenc hónapja történt nagy belső-somogyi áramszünet miatt (amikor a Kadarkút - Pálmajor tengelyen többek között az összes felhőkarcolóban megállt a gyorslift). Katám ezért boldogan köszönt el egy napja kapott ifjú szobatársától, „Reméljükmáréppfelnőttkorú” Scarlet-től, aki egyébként tényleg fiatalabb volt bármelyikünk per kettő-nél, viszont óriási buli lehetett az utolsó gimis osztálykirándulásán, mert még vagy négy barátnőjével együtt szültek a héten. A név teljesen logikus, az ifjú apa eredményes becserkészés után berakta a szkárót, azt Szkárlett belőle…

 Tiszta izgalom és óriási boldogság, hogy mindenki itthon, már nem a hasfalon belülről némán kaparászik a Mini, hanem leordítja a vakolatot a frissen festett falról csak úgy minden ok nélkül. A világért sem vagyok elfogult, de nagyon okos, gyakran érdemes megkérdezni tőle, hogy két alma meg három alma az mennyi:

Nagyon cuki, nem tudunk vele betelni, főleg, mert nincs is rá időnk. Mesélték sokan, hogy milyen kemény az eleje az első gyerkőcnél, meg aztán még keményebb akkor, amikor már kettő kicsike van, de nyugodtan elhihetitek, abból mi semmit sem éreztünk, szóval ez a legkeményebb. Amúgy szerencsére semmi különösebb dráma, csak a szokásos napirend nélküli őskáosz. A csörgőóráinkat grátiszként adjuk az eladó TV-nk és DVD-lejátszónk mellé, mert innentől nem használjuk őket, Lujzi főszereplésével 3D-s kalandfilm-sorozat megy itthon, megjósolhatatlan csavarokkal és kezdési időpontokkal.

Az első fürdéshez még áthívtuk anyósomat, mert kissé rutintalanok voltunk. Szégyenszemre csak a fényképezőgépet és a mesterfogásokat figyeltem, majd a második estét vállaltuk magunk. A pacsálós burleszk úgy indult, hogy a kád mellé leraktunk egy szivacsot is, nehogy elejtsem a gyereket és feltörjük vele a járólapot. Zsömi-királynő rohadtul csúszós vizesen, pedig olyan szőrös a kis háta, mint egy fekete nyuszinak. Gondoltam tök stabilan megfogtam és beraktam a kád jobb oldalára, de pillanatokon belül már a bal végét taposta. Valószínűleg ha egy körcsúszda alakú kádunk van, akkor én egész este ott pörögtem volna, mire elkapom, na ezért nem gyártanak ilyet. Gyerkőc előtt állóknak nem kell ám megijedni, praktikusan fel lehet készülni a kihívásokra. Simán besétálsz egy Teszkóba, a piperepolcnál egy családi kiszerelésű Baba tusfürdőt hetykén belenyomsz a tenyeredbe, majd ezt egészen addig dörzsölgeted-morzsolgatod, amíg odaérsz a halaspultig. A habtengertől eddigre már nem látszó kezeiddel az akváriumból kiemelsz egy jó erőben lévő kapitális pontyot, és ha félmagasan magad előtt tartva úgy tudod elvinni a pénztárig, hogy csak a lapját fogod tenyérrel, semmi gond nem lesz az első fürdetéssel. Mondjuk szájjal segíthetsz. Ikrek esetén biztosan ugyanezt javasolnám egy félköbméter balatoni angolnával. Ha a biztonsági őr nem gratulálni jön oda hozzád, akkor biztos egy érzéketlen tuskó, akinek még nincs gyereke. Ebben az esetben hivatkozz a Greenpeace-re…

Most ennyi, mert kb. 5 percen belül úgyis helyzet van, addig meg még utána kell néznem, melyik kéthetes ottalvós gyerektáborban a legkisebb a korhatár.

Üdv, PéGyé

Megannyi kérve-kérő, ösztökélő, rábeszélő üzenet és visszajelzés után engedtem a gyengéd verbális erőszaknak, és ezennel PéGYé álnéven belecsapok egy saját blog-ba. Az győzött meg, hogy végülis az elmúlt évtizedek gondos szelektálását követően létrejött ismerősi-haveri-baráti köröm annyi tagja már tényleg nem tévedhet. Egyikük sem a négyből.

Ugyanúgy fogok tehát írni, ahogy eddig is. Bármiről, rendszertelenül, néha ritkán, egyedül a sajátos stílus garantált. Ha már nagyon nem tudok összehozni semmit, kénytelen leszek nosztalgiából bevágni ezt-azt a régebbi szösszeneteimből, de másodszorra lehet, hogy még jobb is lesz.

Őszintén elárulom, hogy kicsit tartok ettől az egész interaktív formától. Ezért előre is köszönöm a pozitív hozzászólásokat, mert sablonosnak tűnhet, de magán a körmölésen kívül mindig ezek adtak óriási lendületet és újabb okot a mosolyra. A negatív kommentekkel csak csínján, mert azt rosszabbul viselem, mint az erősebbik Klicsko, amikor még Hófehérke almájánál is mérgesebb. Esetleg óvatosan lehet szólni, hogy mindent bele, de ez most itt meg itt gáz volt...Mindenkinek nem jöhet be ugyanaz, ha nem tetszik, hát nem kell olvasni.

Nagyobb panasz esetén nyugodtan tárcsázzátok a 06-90-HAJOHANEM számot, és nagyon lassan, tagoltan, négy nyelven meséljétek el, mi minden történt veletek a héten.

Amúgy pedig egy dedikált söralátét jár az első céges rendszergazdának, aki az összes kolléga gépére ráhekkeli kezdőoldalnak a blogot. 

Üdv, PéGYé