Mielőtt a felfokozott ünnepi hangulatban mást is rábeszélnek holmi átgondolatlan vásárlástechnikai harakirire, nosztalgiázok egy kicsit.

A legújabb divathullámnak megfelelően Katám egyszer még Pesten kitalálta, hogy legyen bérelhető földlabdás, cserepes karácsonyfánk. Ezt megveszed cirka háromszoros áron a város néhány pontjának egyikén, majd január hetedikéig visszaviszed egy központi telepre és megkapod az összeg felét. A lényeg, hogy így nem öljük meg a fát. Én próbálkoztam mindenféle logikus érveléssel, hogy pl. az az egy fa úgysem fogja szignifikánsan befolyásolni a globális keresletet, illetve ha nem vennénk minden évben új vágott fenyőt, akkor ezek el sem lennének ültetve, és hogy így nem tudjuk öt hónapig élvezni a fát, hogy aztán tavasz közepén, amikor lehajítom a körfolyosóról a belső udvarra a levéltelen, csupaszaloncukor-papíros roncsot, egyből lenne májusfánk is... mindhiába.

Leginkább persze az vonzott, hogy huszonharmadikán mackóban simán lesétálhattam volna a Lehel-piac mellé, és ezerkettőre lealkudva kényelmesen elhozhattam volna a legnagyobb megmaradt fenyőt. Mivel sok időm volt - és bimbódzó kapcsolatunk kora hajnalán voltunk  -, engedtem és elvállaltam, hogy beszerzem az élő fát.

Első utam egy karácsonyi vásáros csarnokhoz vitt, ahol fából kicsi volt a választék. Mivel már úgyis ott voltam, megnéztem magát a vásárt is. Mindenkinek ajánlom, aki sehol máshol nem talál táskást, kesztyűst, könyvest és fajátékost. Ez a négy ismétlődött itt is tizenötször, így jött ki a hatvan kiskereskedő négyféle dögugyanolyan kínálattal, lazításképpen három büfével megkeverve a tematikus sort.

Innen ugrottam el egy nagy bútoráruház mellé, ahol szintén gyenge volt a felhozatal, ezért végül a központi telephelyen kötöttem ki. Itt már egész korrekt portfólió volt, örömittasan bujkáltam a fenyők között, mint holdkóros barnamedve a tajgában. Aztán kiválasztottam a legszebbet és egyben legnagyobbat, nem törődve azzal sem, hogy kicsit ferdén ültették a cserépbe.

A fenyőárusoknál látható ezüstszínű rakétahajtóműszerű tárgy a fák csomagolására szolgál, ez valószínűleg csak nekem volt új, mindenesetre nagyon hasznos dolog. Így kicsit jobban hozzá tudtam férni a fa aljához, de fogása még így is annyi volt, mint egy kétköbméteres sziklagolyónak. Amit pedig a megemelésekor éreztem, azt talán csak Fekete Laci tudja - az a kis földlabda rohadt nehéz tud lenni. Még a kocsiba rakodás előtt megbántam mindent. A kocsi persze csupa föld és tűlevél lett, a visszafelé útra már nem is mertem gondolni. És a körfolyosón a belső lakások sem azért drágábbak ám öt milkával a külsőknél, mert két szobával több van bennük, hanem mert közelebb vannak a lifthez, és előbb odaérsz a karácsonyfával, minthogy leszállna a tököd.

Persze földlabda ide vagy oda, óvni kell ám a fácskát az előírásoknak megfelelően. Fokozatosan kell behozni, pl. először csak az erkélyre, aztán 25-e körül meg kell öntözni egyszer, elvégre neki is karácsony van. Az elhelyezés sem mindegy, hiszen a fűtéstől messzebb kell helyezni, szigorúan nem a TV elé, viszont az amerikai konyha előkészítőpultjához meg ugye odalóg a lámpa. Mondjuk negyven négyzetméteren olyan túl sok variáció nincs, hogy pivottáblával kéne kiszámolnom a legoptimálisabb lokációt, szóval maradt a nappaliban a radiátor előtt. Itt sokkal jobban nézett volna ki egy kétméteres vágott fa, de az gyilkosság.

Este fel is díszítettük a kis csodát. Szegény fa biztos ki volt akadva, hogy mi ez a fényárral kísért elektroszmog, hőhullám és lógó giccstenger nagy hirtelen. Rajtam kívül mindenki teljesen el volt ájulva az én orrom kivételével mindent átjáró fenyőillattól, engem inkább a szaloncukor-feeling ragadott magával. Kicsit objektívebben elemezgetve a végeredményt be kellett ismerni, hogy fenyőfánk görbe lett, mint a bivaly szarva, de szubjektíven nézve mégiscsak a miénk volt és gyönyörű. Tulajdonképpen nem volt túl ferde, csak a padló volt túl vízszintes. A radiátor viszont tényleg közelről öntötte a hőséget, mégsem nekem ugrott be már első este, hogy akkor most egy kicsit tekerjük le a fűtést, nehogy baja legyen szegénykének.

Pont egy tüdőgyuszi hiányzik a sérvem mellé - gondoltam - de az ilyen apró beleegyezéseket igen nagyra értékelik ám a lányok. Úgyhogy rövid ünneplés és miegymás után nyakig húztam a paplant és lementem alfába.

Álmomban félmeztelenül jeges mackókkal hógolyóztam a nepáli hegyekben, miután félmeztelenül lékhorgásztam az Északi-sarkon, a kettő között pedig éppen fagyit nyaltam egy jégveremben, amibe kopgva csordogált a folyékony nitrogén. Hajnali negyed háromkor ébredtem arra, hogy bármilyen alpári módon is fűtöm a fekhelyemet, kifagy belőlem a szarvassült. Leporoltam hajamról a zúzmarát és kidideregtem az előszobába, majd elhessegetve leheletem párafelhőjét elkorcsolyáztam a jégvirágos ablakig. Ránéztem gyönyörű fánkra és megfogalmazódott bennem, hogy vagy ő, vagy én. Ezzel a gondolattal egy időben úgy felcsavartam a termosztátot, hogy az okosok másnap reggel elkezdték tervezni a Nabucco-t.

Még két hétig árultam fél áron cimboráimnak a cserepest saját szállítással, aztán mégiscsak nekiveselkedtem. A szomszédok biztosan azt hitték, hogy két hét gyúrás után jön a visszavágó a körfolyosós-dzsúdó-atüskésbéklyóval nevű legújabb téliolimpiai számban. A visszajáró összegből ha előbb levonom a benzinköltség-időfaktor-takarítás hármast, biztos neki sem állok az egésznek, de így mindent megtettem a bolygóért. Lehet fogadni, hogy azóta vágott fenyőnk van-e karácsonykor...

PéGYé

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.